Szeretem a kézilabdát. Utálom a magyar mentalitást. Ez a kettő hogy jön össze? Van egy kézilabdás oldal a neten, ahol rettentő „okos” emberek szokták kommentálni a meccseket. Körülbelül két frázis van a tarsolyukban….a „fantasztikusak vagytok” és a „szégyen, gyalázat”….semmi átmenet, csak fehér vagy fekete….

Olyanról, hogy csapatépítés, generációváltás talán még nem is hallottak. Borzasztóan idegesít, hogy nem tudnak mást, csak szidni és vádaskodni. Kikaptunk….”húzzon el az edző”…..rosszul megy valakinek….”mondja le a válogatottságot”….nem sikerül egy világverseny…..”ezt vártam, ennyit tudunk”…..

Komolyan hányingerem van. A dánok 2000-ben megnyerték az olimpiát, de azóta semmi eredményük nem volt. Mégsem temeti őket senki, mert a skandináv mentalitás szerint nem kell rögtön a kardjukba dőlni. Egy csapatban cserélődnek az emberek, hisz bármily meglepő, ők is öregszenek, abbahagyják a sportot, átadják a helyüket. És ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez a baj velünk, magyarokkal. Mindent akarunk….és amikor nem kapjuk meg, arra leszünk dühösek, akitől talán kicsit jogtalanul vártunk túl sokat. Időt kell nekik adni, hogy felépítsenek egy új csapatot….ha eltelt elég idő, és nincs változás, akkor lehet elégedetlenkedni, de akkor is igazságosan. Ha nézek egy meccset, és azt látom, hogy mindent beleadtak, benne volt a szívük, és mégis kikapnak, akkor soha nem szidnám őket. (Igaz, ez nem ilyen meccs volt.) Mert ha mindent megteszel, és mégsem jön össze, a lekiismereted tiszta. De vannak, akiknek csak a gyalázkodás megy. Ezért utálom a magyar mentalitást. DE SZERETEM A KÉZILABDÁT….MINDÖRÖKKÉ…..HAJRÁ MAGYAROK!!

MAGYARORSZÁG – SPANYOLORSZÁG  21 - 23