Tekintetem falként körbezárták, és egyetlen kiutat hagytak szemeimnek, melyeken keresztül belém fészkelte magát az éj. A fák sárga lepellel borították az égboltot, és köztük próbált utat törni egy-egy felvillanó csillag halvány fénye. Nem volt ragyogás, nem volt tisztaság; a magasban piszkos felhők szerették volna elüldözni a Holdat és társait, ám ők kitartóan harcoltak és néha sikerült győztesen átjutniuk a rájuk telepedő takarón. Így ültem percekig, figyeltem az eget, és közben a zene járta át fáradt tagjaimat. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy amíg felfelé nézek, sikerül teljesen kizárnom a világot. Addig nem érzékelek semmit, csak teljes egyszerűséget és szimpla harmóniát. De közben rájöttem, hogy fázom, így indulnom kellett tovább. És akkor arra gondoltam; vajon azért nem tudunk egyszerűen, harmóniában élni, mert közben fázunk? Mert a valóság abban a pillanatban megdermeszt, ahogy megpróbálnál csak ülni és nézni a csillagokat? Mert a látható életen nem jut át az éjszaka vagy a nappal ragyogása, csak egy-egy pillantra? És mégis ezekért a pillanatokért érdemes ülni, fázni és várni, hogy átláthass a fák lombfalán, egészen fel az égig.