Egy hete volt a 10 éves osztálytalálkozóm és azóta is sokat gondolkozom rajta. Egyrészt azon, hogy nem hiányoztak....persze örülök, hogy találkoztunk, meg tudom, hogy ki mit csinál és mindenki megvan, de nem érintett volna érzékenyen, ha a 10évest is úgy tartjuk meg, mint az 5évest....sehogy. Egy ember hiányzott, az osztályfőnökünk, Liszkai Sándor, aki mindig is az egyik legtiszteletreméltóbb ember marad a szememben.
De, hogy őszinte legyek, nem éreztem túl jól magam....valahogy ugyanúgy nem találtam a helyem, mint anno, mikor még "gyerekek" voltunk. És azt hiszem, ez az én hibám, mert arra az emberre emlékeztettek, aki voltam. Aki már nem vagyok. De ők ezt nem tudják és pár óra alatt nem lehet és nem is kell meggyőzni senkit. Megjártam a poklot és a legfontosabb, amit megtanultam, hogy egyetlen embernek kell megfelelnem, az pedig saját magam. Láttam pár pillantásból, hogy nem tudja, mit is mondjon, mi is gondoljon....nem esett túl jól, de már tovább tudok lépni. És mondhatnám, hogy azért, mert vannak barátok a hátam mögött, de ma már egyetlen pillanatot sem építhetünk másra, csakis magunkra. Vannak barátaim, vannak nagyon fontos emberek az életemben, de az a lényeg, hogy már a saját lábamon is meg merek állni.
De ők nem így ismertek és ilyen dolgokat nem lehet egy este alatt megváltoztatni az emlékekben. Nem is próbálkoztam....jó volt látni őket, de jobb volt hazamenni a kuckómba és építgetni tovább a jövőt, hogy a múlt csak múlt maradjon...